Egy kiscsoportos lelkigyakorlat gyakorlatok sorozatából áll. Egy ilyen gyakorlat időtartama általában 45 perc és 75 perc között van. A gyakorlatok között felüdülési időt tartunk megmozgatós játékokkal, kötetlen beszélgetésekkel. Jobb ezt nem szünetnek nevezni, mert fontos, hogy a felüdülési idő is része a lelkigyakorlat dinamikájának.

Mi is történik a gyakorlatok alkalmával? Ebben a fejezetben a szemléltetés kedvéért szeretnék bemutatni egy tipikus gyakorlatot. Természetesen előfordul, hogy eltérünk ettől a sémától, mégis ezt a gyakorlatot megismerve jó képet kapunk a kiscsoportos lelkigyakorlatok módszerének lényegéről.

A feladat neve: képválasztás. Alois Bergertől tanultam az általa vezetett, a bevezetésben említett lelkigyakorlaton.

a) A gyakorlathoz szükséges eszközök előkészítése

Összegyűjtünk sok színes képet, amelyek viszonylag nagy méretűek, hogy 1-2 méterről is jól láthatók legyenek. Pl. színes újságokból, naptárakból vághatjuk ki őket. Minél változatosabb legyen a képek témája: természetképek, emberi arcok, életképek, mesterséges alkotások stb. Legalább háromszor annyi kép legyen, mint az osztálylétszám.

b) A gyakorlat bevezetése az egész osztállyal közösen

Az egész osztályt összegyűjtjük egy teremben. A képeket előre is kirakhatjuk, mielőtt a diákok bejönnének, de őket is megkérhetjük, hogy ezt tegyék meg. A képek kerülhetnek asztalokra, székekre vagy akár a padlóra. A képek ne legyenek egymáson, hogy mindegyik látható legyen. Megkérjük a diákokat, hogy teljes csendben járjanak körbe a teremben, és nézzék meg az összes képet. Miután már az összeset látták, vegyenek magukhoz kettőt a képek közül. Ha csak kevés kép áll rendelkezésre, akkor elég egy kép mindenkinek. Olyanokat válasszanak, amelyeket pillanatnyilag magukhoz közel állónak éreznek.

Ha elég fogékonynak ítéljük meg az osztályt, mélyebben is elmagyarázhatjuk, hogy mire figyeljenek a választáskor, illetve hogyan fogja ez segíteni őket ahhoz, hogy közelebb kerüljenek önmagukhoz: Ne úgy válasszunk, hogy kigondoljuk, mi foglalkoztat mostanában, és keresünk egy olyan képet, ami leginkább kifejezi azt. Pl. tudom, hogy „mindenem a foci”, és ezért keresek egy képet, ahol focisták, focilabda, vagy valami más focival kapcsolatos dolog látható. Ebben az esetben a választás nem fog újat mondani nekem saját magamról, hiszen csak azt fogja kifejezni, ami már eddig is tudatos volt bennem. Előbbre vivő lesz a gyakorlat számomra, ha megérzés, intuíció alapján választok. Melyik képen akad meg a szemem önkéntelenül? Melyik vonzza a tekintetemet anélkül, hogy tudnám, miért? Az ilyen jellegű választásnál nem a logikus gondolkodásért felelős bal agyféltekénk működik, hanem a jobb agyféltekénk, amely nem logikusan, hanem intuitíve működik. A jobb agyféltekém „többet tud rólam”, mint ami már a tudatomban van magamról, és ráérez arra, hogy melyik kép van közel hozzám. Ha tehát ilyen módon sikerül választanom, új információt kapok magamról a képek nyelvén.

Előfordulhat, hogy több diák is ugyanazt a képet választaná. Előre mondjuk meg nekik: Ha valaki már felvette azt a képet, amit te is szerettél volna, akkor keress helyette egy másikat, amelyik szintén közel áll hozzád. Ha akarod, jegyezd meg, mi volt azon a képen, amit szerettél volna választani, és később majd az is fontossá válhat.

A csendre egyrészt az összeszedettség kedvéért van szükség, másrészt azért, hogy a képekre tett megjegyzésekkel ne befolyásolják egymást, önálló legyen a választás. Ha úgy látjuk, hogy a diákok összeszedetlenek, nyugtalanok a gyakorlat előtt, akkor érdemes halk, nyugtató hatású aláfestő zene mellett végezni a választást. Ha már eleve nyugodtak, csendesek, akkor jobb zene nélkül, hogy még a zene hangulata se befolyásolja őket.

A csoportvezetők is választanak maguknak képeket.

c) A kiscsoportok külön termekben dolgoznak

A választás után kiscsoportokban folytatódik a gyakorlat. A diákok a választott képekkel a kezükben a kiscsoportjuk külön termében gyülekeznek. Megkérjük őket, hogy a gyülekező is csendben történjék. A kiscsoport termében annyi szék van körberakva, ahányan vannak a csoportban. Ha valaki hiányzik, nem hagyjuk ott az üres széket, hanem kirakjuk a körből. Érdemes a kör közepébe egy gyertyát helyezni, esetleg még valami díszítést. Az égő gyertya körül ülni hasonló szituáció ahhoz, mint amikor körbeülünk egy tábortüzet. Ezért a gyertya legyen elegendően nagy méretű, pl. ne csak egy kis mécses legyen. Mélyebben hívő csoportban azt is mondhatjuk, hogy az égő gyertya a köztünk levő feltámadt Jézust jelképezi. Jobb, ha nem asztal körül ülünk, hanem a padlóra helyezzük el a gyertyát valami olyan tartóra, ami kifejezi, hogy tisztelettel vagyunk a gyertya, mint jelkép iránt. Lehet ez a „tartó” pl. egy kis terítő is. Asztal nélkül többet láthatunk egymásból, közelebb engedjük magunkhoz egymást. Nemes Ödön jezsuita atyától hallottam azt a megfogalmazást, hogy az asztal „pszichológiai akadályt” jelent egymás felé. Ez nem jelenti azt, hogy asztal körül ülve egyáltalán nem működik a csoportmunka.

d) A kiscsoportban először egyéni munka történik

Azzal kezdjük a csoportmunkát, hogy megkérjük a diákokat, hogy 1-2 percig csendben nézegessék saját választott képeiket. Figyeljenek oda minél több részletre. Mely részletek hívják fel magukra a figyelmet? Engedjék, hogy a kép hangulata hasson rájuk. Ezt maga a csoportvezető is megteszi a maga képeivel.

Ha jónak látjuk, ezt az utóbbi instrukciót már a közös teremben elmondhatjuk, mielőtt szétszéledne mindenki a maga termébe. Ennek az az előnye, hogy amikor megérkeznek, mindjárt „van mit csinálniuk”, kevésbé vannak arra kísértve, hogy elkezdjenek beszélgetni. Esetleg már útközben is nézegethetik a képeiket.

e) A meghallgató kör és annak szabályai

Ezután mindenkinek lehetőséget adunk, hogy a többieknek bemutassa a választott képeit: elmondja saját szavaival, hogy mi minden van a képeken, valamint azt, hogy milyen érzéseket, gondolatokat keltenek benne a képek. A csoportvezető is beszél a saját maga által választott képek alapján. A gyakorlatnak ezt a részét meghallgató körnek, vagy megosztásnak (a tapasztalatok megosztásának) nevezzük. Nagyon fontos, hogy a diákok a megosztás előtt már tudatában legyenek annak szabályaival. Ezeket el kell mondania a csoportvezetőnek, vagy az egész lelkigyakorlat vezetőjének az első megosztás előtt, főleg, ha az osztály most vesz részt először ilyen típusú lelkigyakorlaton.

Az első szabály a titoktartás. Amit a kiscsoportban hallottunk, azt nem mondjuk el másoknak. Ez feltétlenül szükséges a csoporttagok közötti bizalom kialakulásához és növekedéséhez.  Köthetünk titoktartási szerződést írásban is, amit minden csoporttag aláír.

A második szabály a „szólásszabadság”. Ez azt jelenti, hogy mindenki csak azt mondja el, amit szívesen elmond a tapasztalataiból, érzéseiből, gondolataiból. Két külön dolognak tekintjük azt, amit felfedezünk magunkban, és amit megosztunk másokkal. Arra is lehetőség van, hogy valaki azt mondja, amikor rá kerül a sor, hogy ő most nem szeretne semmit mondani („passzol”). Megkérjük a csoport tagjait, hogy tartsák tiszteletben egymás szabadságát, ne „nyaggassák” a társukat. Amikor részt vettünk annak idején Alois Berger lelkigyakorlatán, nagy meglepetéssel tapasztaltam, hogy ez a hozzáállás nem arra késztette a résztvevőket, hogy keveset mondjanak, hanem éppen ellenkezőleg: sokat mondtunk el. Ha a csoporttagoknak nem kell attól félniük, hogy faggatni fogják őket, vagy neheztelni fognak rájuk azért, mert nem mondtak el valamit, felszabadulnak, és jobban mernek megnyílni. Egyik lelkigyakorlat alkalmával egy diák több alkalommal is passzolt. Érződött, hogy emiatt kellemetlenül érzi magát. A csoport vezetője azt mondta neki és a csoportnak, hogy így is jó lesz: ő azzal vesz részt a lelkigyakorlaton, hogy egyénileg dolgozik, és meghallgatja a többieket. Erre az illető megnyugodott. A következő megosztáson sem mondott semmit, viszont attól kezdve elkezdett ő is megnyílni a többiek előtt.

A harmadik szabály, hogy „én–nyelven” beszélünk, vagyis egyes szám első személyben fogalmazzuk meg mondanivalónkat. Pl. nem azt mondom, hogy „Szereti az ember, ha megdicsérik”, hanem: „Szeretem, ha megdicsérnek”. Amikor egyes szám első személyben fogalmazok, jobban felvállalom magamat. Egy alkalommal, amikor egy diák következetesen általános alanyt használt, megkérdeztem, hogy meg tudná-e fogalmazni ugyanezt egyes szám első személyben. Ekkor azt mondta, hogy nem is vette észre, hogy nem úgy mondta. Kicsit később rájött, hogy azért nem egyes szám első személyben beszélt, mert nem tudta teljesen felvállalni önmagát. Úgy gondolom, hogy ennek felismerésével és kimondásával bensőleg nagyot haladt előre. Mindemellett az én-nyelven való beszédet nem szabad erőltetnünk, vagy kifejezetten megkövetelnünk. A csoportvezető helyes hozzáállásáról később még lesz szó a „csoportvezető működése” c. fejezetben.

A negyedik szabályt inkább feladatnak nevezném: odaadó figyelem. Arra bíztassuk a diákokat, hogy amíg valaki beszél, a többiek odaadó figyelemmel hallgassák. Fizikailag is forduljanak mindnyájan a beszélő felé, és nézzenek rá. Magukban pedig próbáljanak nem azon gondolkodni, hogy ők majd mit fognak mondani. Az odaadó figyelemnek kettős célja van. Egyrészt a beszélő számára fontos az érdeklődő környezet. Másrészt a hallgató számára fontos lehet az, amit hall. Lehet, hogy amit a másik mond, az engem is megérint, számomra is fontos mondanivalót hordoz. A Szentlélek a másik emberen keresztül is szólhat hozzám.

f) A meghallgató kör célja

Miért fontos az egyéni tapasztalatok megosztása? Egyrészt mindnyájan tapasztaljuk, hogy amikor igazán meghallgató és elfogadó közegben beszélhetünk magunkról, sokminden a beszéd közben világosodik meg bennünk. Ahogy megfogalmazzuk másoknak, magunk is jobban tisztában leszünk a helyzetünkkel. Másrészt amikor megosztjuk tapasztalatainkat, azzal másokat megajándékozunk: magunkból adunk valamit. Nem csak az élettapasztalatunk egy részét adjuk át, hanem közelebb engedünk magunkhoz másokat. A személyes kapcsolatok mélyülnek közöttünk. A megosztáshoz bizalomra van szükség, de ugyanakkor nő is a bizalom a megosztás által. A bizalom nem azt jelenti, hogy 100%-ig biztos vagyok abban, hogy a másik nem fog visszaélni azzal, amit mondtam neki. A bizalom mindig megelőlegezett: vágyom a kapcsolat elmélyülésére, ezért bízni akarok a másikban, fel akarom vállalni a visszaélés kockázatát is. A bizalom növekedése azt jelenti, hogy fokozatosan mindig egy kicsit mélyebben megnyílok a többiek előtt, mint amennyire eddig megnyíltam. Amikor a lelkigyakorlatok után visszajelzést kérünk a diákoktól, a pozitív élmények között legtöbbször azt említik, hogy jó volt a csoportmunka, őszintén meg tudtak nyílni egymás előtt. A megosztások tehát azt is eredményezik, hogy az osztály tagjai jobban megismerik és megszeretik egymást, erősödik az osztályközöség.

g) A megszólalások sorrendje a meghallgató körben

Többnyire érdemes megkérdezni, hogy van-e, aki szívesen elkezdi. Ha van, akkor szinte mindig olyan valaki jelentkezik, akiben megérlelődött a mondanivaló, és szívesen el is mondja. Ez azért is fontos, mert ha mindjárt egy érett, komoly hangvételű megszólalással kezdődik a meghallgató kör, a többiek mondanivalója is nagyobb eséllyel lesz komoly, bensőséges. Ez sajnos fordítva is igaz, az éretlen, felszínes hozzászólás is könnyen válik mintává a csoportban.

Ha nincs, aki szívesen elkezdené, akkor sem érdemes a csoportvezetőnek kijelölnie az elsőt. Inkább kérdezzen meg valakit a csoportból, hogy kit szeretne először hallgatni. A kortárs érdeklődése ugyanis előnyösebben hat egy serdülőre.

Miután meghallgattuk az első diákot, többféleképpen alakulhat a további sorrend. Legjobban az vált be, hogy az első diák kérheti a következőt, és így tovább. Ennek előnye egyrészt, hogy senki nem tudja, mikor következik, ezért nincs meg az a veszély, hogy amikor az előtte levő szól, addig a másikra való figyelem helyett a saját mondandóján gondolkozik. Másrészt van benne személyesség: mindenki érezheti, hogy egy diáktársa kérésére, érdeklődésére válaszolhat a mondandójával. Egy másik lehetőség, hogy az első diák eldöntheti, hogy melyik irányban adja tovább a szót a mellette ülőnek. Ezután sorban következnek a diákok, ahogyan egymás mellett ülnek, amíg be nem zárul a kör. Ennek előnye a gyorsaság: egy megszólalás után azonnal világos, hogy ki következik.

Megint más lehetőség a spontán megszólalás. Az első diákot sem kérjük fel, hanem csöndben várunk, amíg valaki úgy dönt, hogy elmondja, amit szeretne. Utána megint csendben várunk a következőre. Ennek előnye, hogy mindenki maga dönti el, mikor szólal meg. Lehetőség van a mondandó érlelésére, ha szükséges. Hátránya viszont egyrészt, hogy lassú a csendes várakozások miatt. Másrészt a diákok többsége még akkor is nehezen szánja rá magát, hogy magától felszólaljon, ha már kitisztult benne a mondanivaló. Így a csendes várakozások nem mindig termékenyek, sőt esetleg feszültek, kínosak is lehetnek. Ezt a módszert nagyon ritkán, csak gyakorlott és jól összeszokott csoportban alkalmazzuk.

A csoportvezető rendszerint ugyanazon rendszer szerint kerül sorra, mint a diákok: őt is lehet választani, illetve az elfoglalt helye szerint kerül sorra. De dönthet úgy is, hogy legelőször szólal meg, hogy mindegy mintát adjon segítségül. Ennek hátránya is lehet: mércének tekinthetik a diákok. Úgy is dönthet, hogy ő marad a legvégére.

h) A diákok nem reagálnak egymásra a meghallgató körben

A meghallgató kör elnevezés is mutatja, hogy a diákok nem reagálnak spontán a hallottakra, csak hallgatják egymást érdeklődve. Legfeljebb akkor szól valaki, ha nem értette, ami elhangzott. Ez a kiscsoportos kommunikáció egy speciális módja. Ilyen módon egymás meghallgatása elmélyültebb lesz. Mivel nem a véleményünket mondjuk el valamiről, hanem tapasztalatokról beszélünk (Mi mindent vettem észre a képen? Milyen érzéseket, gondolatokat ébresztett bennem a kép?), nincs is értelme az ellenvetésnek, vitának. (Nem mondhatom, hogy „szerintem nem azt tapasztaltad”.) A reagálás nélküli érdeklődő hallgatás a másik tapasztalatainak elfogadását is jelenti. Ilyen körülmények között erősödik a diákokban a saját tapasztalataik iránti bizalom: én ezt érzem, és ez rendben van így. Egyedül a csoportvezető reagálhat kérdésekkel, meglátásainak elmondásával, amikor jónak látja. Ennek mikéntjéről később lesz szó a „csoportvezető működése” c. fejezetben.

i) A második meghallgató kör

Ezt röviden második körnek szoktuk nevezni. Alois Berger lelkigyakorlatán ilyen nem volt, ezt Nemes Ödön jezsuita atya tanácsára vezettük be. Azt jelenti, hogy mindenki arról beszélhet, amit a meghallgató körben tapasztalt. Például hogyan érezte magát, amikor őt hallgatták, és amikor ő hallgatta a többieket? Milyen légkört érzett a meghallgató kör alatt? Kinek a mondanivalója érintette meg leginkább? Mi volt számára legtanulságosabb, leginkább elgondolkodtató abból, amit hallott? A második körre ugyanazok a szabályok érvényesek, mint az elsőre.

Mi a jelentősége a második körnek? A kiscsoportos lelkigyakorlat előnye az egyénileg végzettel szemben, hogy nem csak Istennel és önmagunkkal, hanem egymással is találkozunk. Ezek a találkozások gazdagítanak, előre visznek minket. A Szentlélek nem csak az egyéni tapasztalataimon keresztül szól hozzám, például a választott képemen keresztül, hanem azon keresztül is, amit a többiektől hallok. Az is előfordulhat, hogy amit valaki más mond a saját képéről, az nekem fontosabb üzenetet hordoz, mint amit én magam fedeztem fel a képemen. Ezért is olyan fontos az odaadó figyelem a megosztás alkalmával. A második körben pont arra reflektálunk, hogy mit üzen nekünk, amit a többiektől hallottunk. Amikor ezt megfogalmazzuk és kimondjuk, mi magunk is tisztábban látjuk.

j) A spontán beszélgetést sem kell teljesen kizárni

Előfordulhat, hogy a gyakorlat közben azt veszi észre a csoportvezető, hogy valamilyen téma nagyon foglalkoztatja a diákokat, és szeretnének inkább arról beszélgetni. Ha valamilyen felszínes dologról van szó, mint pl. a sport eredményekről, arra mondhatja ezt: „Szívesen megbeszélem veletek majd a gyakorlat után, de most térjünk vissza a gyakorlathoz”. De ha a téma komoly, és a belső növekedésüket szolgálhatja, akkor érdemes átalakítani a gyakorlat tervezett menetét, hogy a felmerült témát is meg lehessen beszélni. A kialakult spontán beszélgetésnél is figyeljen a vezető, hogy ne csak a nagyhangúak szerepeljenek. A beszélgetés lekerekítéseképpen kezdeményezhet egy meghallgató kört is arról, hogy ez a spontán beszélgetés kinek mit jelentett.

k) A gyakorlatok jellegzetes elemeinek összefoglalása

1. A gyakorlatok elején többnyire a képválasztáshoz hasonlóan valamilyen külső tevékenységet végzünk, amiben fontos szerepet szánunk az intuíciónak. Pl. egy szentírási szakaszból mindenki választ egy mondatot, ami most közel áll hozzá.
2. Utána egyénileg reflektálunk arra, amit csináltunk, tapasztaltunk.
3. Ebből megosztjuk egymással, amit szeretnénk.
4. Egy második körben elmondjuk, mit jelentett számunkra meghallgatni a többieket.

Ezen a tipikus gyakorlaton megfigyelhetjük, hogy a kiscsoportos gyakorlatok elemei jól szolgálják azt a célt, ami felé az új utakat kereső egyházi iskolák a katekézis direktóriumai szellemében törekednek: a diákok aktív részvétele, tapasztalatszerzés, elmélyülés, képességfejlesztés, közösségformálás.