3. A csoportvezető működése

Szeretném előre bocsátani, hogy az ebben a fejezetben leírtakat nem úgy kell tekinteni, mint amelyeket feltétlenül szükségesnek gondolok ahhoz, hogy egy lelkigyakorlat jól sikerüljön. Inkább szempontokat szeretnék adni ahhoz, hogy mire érdemes figyelni, ha egyre jobban szeretnénk végezni a csoportvezetés feladatát.

a) Mederben tartja a csoport tevékenységét

A csoportvezetőnek jól kell ismernie a feladatot, amelynek levezetésére vállalkozik. Nem csak azt kell tudnia, hogy mit kell csinálnia a diákoknak, hanem azt is, hogy mi a gyakorlat célja, milyen belső növekedést hivatott szolgálni. Csak így tudja magabiztosan vezetni a csoportot.

Legyen gondja a terem berendezésére, otthonossá tételére (vö. előző fejezet c pont). Az összeszedett munkára alkalmasabbak a támlával ellátott székek, mint a fotelok vagy ágyak. Ez különösen is igaz, amikor imagyakorlatot végez a csoport. A fotelokat legjobb a lelkigyakorlat előtt kitenni a teremből, és megfelelő számú széket készíteni oda. Ha ugyanis fotelok is vannak a teremben, a diákok egy része mindjárt azokat fogja elfoglalni, és nem lesz könnyű elfogadtatni, hogy székre üljenek át. Ha kénytelenek vagyunk benn hagyni a fotelokat vagy ágyakat, akkor a székeket rakjuk szép szabályos körbe, még mielőtt a diákok először léptek volna a terembe, és még a bemenetel előtt kérjük meg őket, hogy a székekre üljenek. Mindemellett vannak esetek, amikor el kell fogadnunk, hogy nincs elég szék, és fotelre vagy ágyra is kell ülniük.

Mindjárt a lelkigyakorlat elején mondjuk el, hogy milyen kereteket, szabályokat kívánunk meg, és magyarázzuk is meg azok értelmét. Így ezek könnyebben válnak természetessé a diákok számára. Ilyen szabályként érdemes kimondani például, hogy a gyakorlatok végzése közben nem eszünk és iszunk, mert ez csökkentené az odaadó figyelem lehetőségét.

A csoport munkájának mederben tartása barátságos hangnemben történjék. Ez különösen is fontos az iskolai lelkigyakorlat kötelező volta miatt. Valószínűleg vannak ugyanis olyan diákok, akik nem szívesen jöttek el a lelkigyakorlatra. Nekünk kell őket megnyerni, motiválttá tenni a lelkigyakorlat végzésére. Ehhez hozzá tartozik, hogy érezzék, hogy a vezető szereti, tiszteli őket, figyelembe veszi igényeiket. Igyekezzünk empátiával fogadni a kéréseiket. Például ha valaki megkérdezi, hogy ehet-e a gyakorlat alatt, és ezt válaszoljuk: „Nem, már megmondtam, hogy nem lehet.”, akkor a diák ezt fogja ebből leszűrni: „Itt tekintélyi alapon történnek a dolgok, és az én szükségleteim nem fontosak. Én itt nem érzem jól magam.” Helyette barátságosabb ez a válasz: „A figyelmet jobban szolgálja, ha az evést a gyakorlat utánra halasztjuk, de ha nagyon éhes vagy, egyél most, amennyi szükséges, és aztán a többit majd később edd meg!” Ebből a diák érzékelheti, hogy a vezető nem pusztán tekintélyi alapon dirigál, hanem a gyakorlat sikere érdekében kéri a korlátokat. Ezen kívül figyelembe veszi a szükségleteit, és bízik benne, hiszen ő döntheti el, mennyit kell most ennie. Ilyen válasz esetében a diák abban fog megerősödni, hogy jó dolog lelkigyakorlatra jönni.

Kellemes időjárás esetén fel szokott merülni az igény, hogy a csoport ne a szobában, hanem a szabadban tartsa a gyakorlatot. A szoba előnye, hogy jobban szolgálja az összeszedettséget. Kinn a szabadban több minden elterelheti a figyelmet. Ennek ellenére lehetnek olyan esetek, amikor mégis érdemes kint tartani a gyakorlatot. Például nagyon hideg a szoba, vagy nagyon zsúfoltan tudnak bent elhelyezkedni.

Fegyelmezetlenséggel is számolni kell. Leggyakoribb formája, hogy nem hallgatják meg egymást csendben, hanem belebeszélnek. Ilyenkor a határozottság mellett türelemre, empátiára is szükség van a vezető részéről. Részesítsük előnyben a kérést és a meggyőzést az elutasítást kifejező szidással szemben. A diákokkal való baráti viszony megtartása fontosabb, mint a gyakorlat terv szerinti végrehajtása. „Egy kanál mézzel több legyet lehet fogni, mint egy hordó ecettel” – tartja a közmondás. Természetes, hogy a vezetőben harag támad, amikor minduntalan rá kell szólni valakire. Ez főleg a kiskamasz korosztályban szokott előfordulni. Ilyenkor jó hatású lehet kimondani: „Nem érzem most jó légkörűnek az együttlétünket.” Főleg olyankor, amikor sejtjük, hogy a társaság nagy része hasonlóan érez. Érdemes lehet az osztályfőnök segítségét kérni. Emlékszem olyan esetre, amikor az osztályfőnök a szünetben beszélt a csoporttal – határozottan, de higgadtan, és attól kezdve helyre állt a fegyelem. Bíztatásképpen írom, hogy többször tapasztaltam már, hogy úgy tűnt a sok fegyelmezetlenség miatt, hogy nem sok értelme van annak, amit csinálunk, de később örömmel láthattam, hogy ennek ellenére megtörténtek bennük azok a belső változások, amelyeket szerettünk volna elérni.

A megbeszélt időkeretet mindenképpen tartania kell a vezetőnek. Ha a csoport a kitűzött időpontnál hamarabb végez a feladattal, a maradék időt töltse el velük értékes módon. Pl. javasoljon egy beszélgetési témát (pl.: Mi segít nektek mostanában az iskolai hitépítő programok közül? Milyen nehézségeitek vannak ezzel kapcsolatban?), vagy játsszon velük valamit, amit ott csendben helyben lehet. Legyen felkészülve az ilyen esetekre. Erre azért van szükség, mert ha hamarabb engedi el a diákokat szünetre, akkor azok zavarni fogják a többi csoport munkáját. Még ha csendben is vannak, a többiek észreveszik a már végzett társaikat, és nyugtalanok lesznek, nem tudják már teljes odaadással folytatni a gyakorlatot. Ha pedig azt veszi észre a vezető, hogy a csoport előreláthatólag nem fog végezni a feladattal a kitűzött időpontra, akkor valamilyen módon egyszerűsítse le a gyakorlatot. Pl. hagyja el a második meghallgató kört. Ha úgy látja, hogy a csoportot nagyon megérinti a gyakorlat, és érdemes volna több időt szánniuk rá, dönthet úgy is, hogy az idő lejártával félbehagyják a gyakorlatot, és a következő gyakorlat rovására vagy annak elhagyásával folytatják a felüdülési idő után. Ezt beszélje meg a lelkigyakorlatvezetővel a gyakorlat után. Azért fontos, hogy a kitűzött időben mindenképpen fejezze be (ill. hagyja félbe) a gyakorlatot, mert a diákoknak szükségük van a kellően hosszú felüdülésre, különben érthető módon húzódozni fognak attól, hogy a többi csoporttal együtt elkezdjék a következő gyakorlatot.

b) Elfogadja, amit a diák tesz a gyakorlat során

A csoportvezetőnek a külső kereteket meg kell követelnie (pl. csendben hallgassák egymást). Ami viszont magának a gyakorlatnak a végzését illeti, egyértelműen támogatónak, elfogadónak kell lennie.

Tapasztalatom szerint a diákok a legjobb szándék mellett is többé–kevésbé szubjektíven értelmezik a feladatot. Ez nem baj, sőt legtöbbször az derül ki, hogy a diáknak úgy volt hasznosabb a gyakorlat, ahogy végezte. Ebben benne lehet a diák jól működő intuíciója, vagy akár a Szentlélek működése is. Például valaki az előző fejezetben leírt képválasztás esetén nem két képet választ, hanem egyet vagy hármat. Valószínűleg ebben az esetben még tudatában is volt annak, hogy kettőt kért a vezető, hiszen láthatja a két-két képet a többiek kezében. Mégsem baj, hogy nem annyit választott. A meghallgató körben talán el is mondja, hogy mi késztette erre. A csoportvezetőnek bíznia kell abban, hogy a diák helyesen ítélte meg, hogy neki most az segít, ha kicsit másként hajtja végre a feladatot. A feladat megfogalmazását utólag mindig tekintsük csak iránymutatásnak, és örüljünk, ha a diákok azt kissé szabadon kezelik a saját belső indításaik alapján – tudatosan, vagy nem is tudatosítva. Ez összhangban van Jézus figyelmeztetésével: „A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért” (Mk 2,27).

c) Elfogadja, amit a diák megoszt a tapasztalataiból.

Előfordul, hogy a diák a meghallgató körben nem a megadott témáról beszél. Tegyük föl például, hogy a feladat a természetben való csendes szemlélődés volt, és utána a tapasztalatok megosztása következik. A diák arról beszél, hogy ő mindig jól érzi magát a természetben, minden nap szokott sétálni a házuktól nem messze levő ligetben. A csoportvezető magában megállapítja, hogy nem a mostani élményeiről beszélt. Tudja, hogy az válna most inkább a javára, ha a jelen tapasztalatokra tudna reflektálni. Ilyenkor nem jó ezt mondani: „Most nem a régebbi tapasztalataink a fontosak, hanem az, amit most tapasztaltál.” Ezzel elutasítanánk azt, amit mondott, és rossz érzéseket kelthetnénk benne. Helyesebb reagálás a vezető részéről: „Érződik, hogy milyen örömmel gondolsz vissza a természettel kapcsolatos élményeidre. Tudnál-e arról is mondani valamit, hogy most mit éltél át az elmúlt fél órában?” Általánosan fogalmazva: mindig fogadjuk el, amit most mondani akart, de kérjünk tőle kiegészítést. Nem valami helyett beszéljen másról, hanem valami mellett beszéljen még másról is. Ez érvényes arra az esetre is, amikor valaki nem egyes szám első személyben beszél („én–nyelven”) (vö. előző fejezet e) pont). Ilyenkor se mondjuk: „Nem jól mondtad”, hanem: „El tudnád mondani ugyanezt egyes szám első személyben is?

Fogadjuk el, ha a diák nem akar mondani semmit a meghallgató körben. Erről már volt szó részletesen az előző fejezet e) pontjában. Bizonyos esetekben jót tehet, ha ilyenkor felteszünk neki egy olyan kérdést, amiről valószínűleg könnyebb nyilatkoznia. Tegyük fel például, hogy a gyakorlat egyéni részében mindenki készített egy rajzot az eddigi életútjáról. A meghallgató körben lehetőség van a rajzot megmutatni és értelmezni. Valaki azt mondja, hogy nem akarja megmutatni a rajzát. Nem is kell erre bíztatnunk, de feltehetünk ilyesféle kérdéseket: „Akarsz-e esetleg valamit szóban elmondani abból, amit rajzoltál?” vagy „Milyen érzések voltak benned a rajz készítése közben?”. Ilyen könnyített kérdést olyan esetben érdemes feltenni, ha az érződik a diákon, hogy valószínűleg szívesen fog rá válaszolni. Jobban érezheti magát ugyanis, ha valamit ő is tudott mondani, és ráadásul azt jól esett kimondania, és örömmel hallgatták. Ritkán, de előfordul olyan eset, amikor látszik a diákon, hogy most semmit nincs kedve mondani. Ilyenkor egy könnyített kérdés is faggatásnak tűnhet.

d) Meghallgatja a diákokat

Ebben a pontban a visszatükröző meghallgatásról írok. Ez nem könnyű dolog. Talán azt is mondhatnánk, hogy a csoportvezetés (és általában az emberi kommunikáció) haladó szintjéhez tartozik.

Szeretném előre bocsátani, hogy amikor a diák megosztja tapasztalatait, a vezetőnek nem mindig elég csak meghallgatnia a diákot, de mindig a meghallgatással kell kezdenie a segítséget, és meg kell éreznie, hogy mikor van itt az ideje, hogy kilépjen a meghallgatás magatartásából.

Mindenki vágyik arra, hogy meghallgassák és megértsék. Nem csak azt szeretnénk, hogy fogják fel a szavaink értelmét, hanem hogy értsék meg azt, amit megélünk. Ezért a személy meghallgatása nem csak a kimondott szavak értelmére irányul: a figyelem fókuszában a személy helyzete, állapota, élményei állnak. Ha például valaki egy kirándulásról mesél, leginkább arra kell figyelnünk, hogyan érezte magát. Ha valaki szidja a főnökét, annak kell érdekelnie bennünket elsősorban, hogy milyen érzések lehetnek most benne. Harag? Szomorúság? Elkeseredés? Amikor valaki arról beszél, hogy nem tudja eldönteni, váltson-e munkahelyet, nem azon kell gondolkodnunk, hogy mit tanácsoljunk neki, hanem „csak” meg kell próbálnunk belehelyezkedni az ő helyzetébe, és átérezni a munkahelyváltás illetve a maradás melletti indítékait, és a kettő között érzett feszültséget. Aki így hallgat meg, odaáll a személy mellé. Ez a mellé állás a lényeg a meghallgatásban. Ilyenkor a meghallgatott érzi, hogy nincs egyedül. Társra talál.

Fontos tudatában lennünk a meghallgatáskor, hogy az emberi kommunikációnak csupán 7 százalékát alkotják a szavak. Mondanivalónk 53 százalékát a testbeszéden keresztül és 40 százalékát a hangszínen, hanglejtésen keresztül kommunikáljuk.[1] Akkor hallgatunk meg valakit igazán, ha a testbeszédre, a hanglejtésre és a hangszínre is kiterjed a figyelmünk.

A meghallgatásnak, mint mellé állásnak az erejét egy alkalommal különösen erősen megtapasztaltam. Egy fiatalember arra kért, hogy menjünk le a Duna-partra, és beszélgessünk. Leültünk egy padra egymás mellé. Azt gondoltam, hogy mindjárt el fogja mondani, hogy miről szeretne beszélgetni, de nem mondott semmit. Én sem szólaltam meg, mert bíztam benne, hogy majd elkezd beszélni, ha összeszedte a gondolatait. Hallgatása alatt eszembe jutott, hogy amíg magában fogalmazgatja mondanivalóját, én addig nézelődhetnék, vagy gondolkodhatnék valamin. Valami azt súgta, hogy ne ezt tegyem, hanem forduljak továbbra is felé, nézzek rá, és a figyelmemmel is maradjak nála. Ezt sikerült is elég jól megtennem, és annak ellenére, hogy kb. negyed órán keresztül nem mondott semmit, olyan érzésem volt, hogy én most meghallgatom őt. Ezután megszólalt, és ezt mondta: „Én nem tudom, hogy az atya most mit csinált velem, de nekem megoldódott a problémám.”

Ez a példa igen különleges, mert nem történt sem megnyilatkozás, sem megértés, csak mellé állás. Számomra ennek az a tanulsága, hogy a meghallgatás lényege odaállni a személy mellé, és ennek a mellé állásnak már önmagában is csodálatos támogató ereje van.

Amikor viszont valaki ténylegesen megnyilatkozik, igényli, hogy megértsük. Hogyan tudhatom meg, hogy jól megértettem-e a másikat? És ő hogyan tudhatja meg, hogy én megértettem őt? Erre való a visszatükrözés. Tegyük fel, hogy valaki arról beszél, hogy már nagyon várja, hogy vége legyen a mai napnak. Észreveszem rajta azt is, hogy a szokásosnál lassabban beszél. Gyanítom, hogy nagyon fáradt. Szeretném közölni, hogy milyennek látom a helyzetét, és ellenőrizni, hogy jó látom-e. Ennyit mondok neki: „Nagyon elfáradtál.” Ezt úgy is fogalmazhatjuk, hogy visszatükrözöm a fáradtságát. Olyan hangsúllyal mondom, ami jelzi, hogy nyitva hagyom a lehetőséget a helyesbítésre. Ha igennel válaszol, akkor tudhatom, hogy jól megértettem, és ő is tudhatja, hogy én megértettem őt. Lehet, hogy helyesbít: „Nem vagyok fáradt, csak unom már, ami történik.” Ennek a válasznak is ugyanaz az eredménye: értem a helyzetét, és ő is tudja, hogy értem. Felmerülhet az olvasóban, hogy ha nem vagyok biztos benne, miért használok kijelentő módot. Miért nem kérdezem meg inkább, hogy fáradt-e? Azért, mert ha kérdezek, azt fejezem ki, hogy nem elég nekem az, amit mondott ill. mutatott magából, én mást is szeretnék tudni. Ezzel szemben a meghallgatás azt jelenti, hogy annyit igyekszem felfogni, amennyit megmutat magából, se többet, se kevesebbet. A visszatükrözés ezért mindig kijelentő módban történik: megmutatom, mit értettem meg a helyzetéből. Ha nem vagyok benne biztos, hogy pusztán a hangsúlyozással ki tudom fejezni, hogy nyitott vagyok a helyesbítésre, akkor ilyesféleképpen is mondhatom: „Ha jól látom, nagyon elfáradtál.” Törekedni kell azonban arra, hogy a visszatükröző mondat rövid legyen, hogy ne zökkentsem ki a beszélőt, könnyen tudja folytatni a mondanivalóját.

Meghallgatáskor a visszatükrözés nem csak a megértés ellenőrzésére szolgál. Amint a fenti példák is mutatták a meghallgató fókuszál a beszélő érzéseire, mert ezek mutatják leginkább, hogy belsőleg mit él át, milyen helyzetben van. Azzal, hogy visszatükrözi ezeket az érzéseket, a beszélőt is ahhoz segíti, hogy figyelmével fókuszáljon a saját érzéseire, és ez által jobban ránézzen önmaga belső helyzetére. Például amikor az egyik fenti példában valaki a főnökét szidja, mutatja ugyan haragját, szomorúságát vagy elkeseredettségét, de az ő figyelme középpontjában a főnök személye, és annak viselt dolgai vannak. Ha a visszatükrözés hatására saját érzéseit is tudatosítja, akkor megnövekszik az esélye annak, hogy kiutat talál a terméketlen bosszankodásból. Például észreveszi, hogy mérgezi a harag, és lassan el kezdi keresni, hogyan szabadulhatna meg tőle. Általánosan is fogalmazhatunk: aki tisztába jön érzéseivel, sokkal közelebb kerül problémája megoldásához, illetve könnyebben rátalál saját belső növekedésének útjára. Ha kitartunk a visszatükröző meghallgatásban, a beszélő egyre mélyebben kezdi látni saját helyzetét, egyre jobban megérti saját magát.

Amit ebben a pontban eddig írtam, általánosan érvényes minden emberi kommunikációra. Ha kiscsoportos lelkigyakorlatok meghallgató körében a csoportvezető visszatükrözve hallgatja meg a diákot, tapasztalataim szerint például a képválasztás nevű gyakorlat esetében egy alábbihoz hasonló párbeszéd alakulhat ki. Figyeljük meg, hogyan segíti tovább a lelkigyakorlatozó diákot a csoportvezető visszatükröző hallgatása!

Én ezt a képet választottam. Egy férfi és egy nő látható rajta, akik hátat fordítanak egymásnak. Nekem a szüleim jutottak eszembe… Mostanában nagyon sokat veszekednek… Félek, hogy el fognak válni.
Szomorú vagy, és félsz.
Ez sokat jár az eszemben. Miért kell annyit veszekedni? Ráadásul ilyen kis dolgokon!
Haragszol a szüleidre.
Hát… (pillanatnyi csend)… igen… (megint csend)… Szégyellem magam emiatt. Mert tudom, hogy nagyon sokat tesznek értem.
Lelkiismeretfurdalásod van a haragod miatt.
Igen, pedig nem kellene. Egyszer a hittanórán megbeszéltük, hogy az érzelmeinkért nem vagyunk felelősek. Engem most mégis zavar, hogy haragszom rájuk.
Nehéz elfogadni magadat ezzel a haraggal.
Igen, de most, hogy beszéltünk róla, máris könnyebb.

Megfigyelhettük a párbeszédben, hogy a csoportvezető az érzések visszatükrözésére szorítkozott. A diák először csak a szülei veszekedéséről és a válástól való félelméről beszélt. Ha a vezető nem válaszolt volna semmit, akkor valószínűleg a diák sem mond többet. A vezető visszatükrözte a félelmét, ezzel kiemelte azt a diák mondanivalójából. Ez hozzásegítette a diákot ahhoz, hogy elsősorban a saját belső élményére figyeljen, kevésbé a szülei viselkedésére. Visszatükrözte a szomorúságot is, amit a diák nem mondott ki, de érezhető, sejthető volt. A diák igennel válaszol, vagyis valóban szomorú. Fontos mozzanat, hogy ezután még többet mond magáról. A visszatükrözésből ugyanis megérezhette, hogy a vezető figyel rá, nem csak a kimondott szavainak értelmére, hanem az érzéseire is. Ezenkívül nem bírálja, nem is igazítja útba, hanem csak mellette van, meghagyja az önállóságát. A visszatükrözés hatására egyrészt még inkább biztonságban érzi magát, másrészt a figyelme önmaga belső világára fókuszálódik. Ezért mer és ezért tud további belső élményt elmondani: „Ez sokat jár az eszemben.” Majd, amikor ismét a szüleiről beszél, az újabb válasz az érezhető haragját tükrözi vissza. Ezzel figyelme a szülei tettéről ismét saját belső világa felé terelődik vissza. Saját haragjának belátásával együtt a harag miatti szégyene is felszínre kerül. Itt jutott el problémája gyökeréig: ez az a két érzés, ami most mérgezi a lelkét. Ezek kimondása hatására máris elkezdődik a gyógyulás.[2]

Összehasonlításképpen gondoljuk el, mi történt volna, ha a vezető nem marad meg a visszatükröző meghallgatás pozíciójában. Tételezzük fel például, hogy a diák első megszólalása után a vezető mindjárt elmondja a benne felmerülő „szent” gondolatokat:

Én ezt a képet választottam. Egy férfi és egy nő látható rajta, akik hátat fordítanak egymásnak. Nekem a szüleim jutottak eszembe… Mostanában nagyon sokat veszekednek… Félek, hogy el fognak válni.
A félelem nem jó dolog. A Bibliában 365-ször szerepel a „Ne félj!” felszólítás. Az év minden napjára jut egy. Imádkozz, hogy Isten vegye el tőled ezt a félelmet!

A diák ebből azt értheti meg, hogy nem volna szabad félnie. És mivel a Bibliában is ez van, Isten most őt rossz szemmel nézi a félelme miatt. Ahelyett, hogy bátorítást kapott volna érzelmeire rátekinteni, újabb okot érezhet a félelemre. Valószínűleg leblokkol, és szó sem lehet arról, hogy a benne levő többi érzelemmel szembenézzen. Természetesen el lehet képzelni ennél kevésbé rossz nem visszatükröző választ is, de akármi mást mondunk, csökkentjük az esélyét annak, hogy magát biztonságban érezve önállóan tovább fog haladni belső világának tisztánlátása irányában.

A fenti példa első változata nem egy átlagos párbeszédet mutat. A megszokottnál mélyebbre megy. Azért írtam le, hogy rajta a visszatükrözés lényegét és hatását szemléltessem. Írtam egy másik példát is, amelyen azt szeretném megmutatni, hogy tapasztalataim szerint milyen szokott lenni egy átlagos párbeszéd a meghallgatókörben a diák és a vezető között. Ez is a képválasztás feladathoz kapcsolódik:

Én ezt a képet választottam, amelyen egy családot látunk egy szép réten. Szerintem kirándulás közben éppen megpihennek. Mindegyiküknek derű van az arcán. Ez a kép az én családomat juttatja eszembe.
Jól érzed magad a családodban.
Igen, ők nagyon fontosak számomra.
Köszönjük szépen.

Ez a párbeszéd jóval egyszerűbb, egyetlen visszatükrözés történik, de itt is megfigyelhető annak jelentősége: A diák a derűs hangulatú kép hatására a családjára gondol. A vezető a diák belső világára figyel, és az elmondottakból a ki nem mondott, de mutatott központi élményt tükrözi vissza. Ezzel a diák figyelmét a saját érzései felé tereli, ami meg is mutatkozik a válaszában. A vezető ilyen módon egy fokkal mélyebbre segítette a diákot, mint amilyen mélyre magától jutott a képről beszélve.

Azt gondolom, hogy egy meghallgatókörben a csoportvezető mindig törekedjen a diák érzéseinek, élményeinek megértésére, de csak akkor tükrözzön vissza, ha azt viszonylag könnyedén, természetesen meg tudja tenni, nehogy az mesterkélt vagy erőltetett legyen. Eleinte kevesebb alkalommal, majd gyakorlottabbá válva egyre többször érdemes élnie ezzel az eszközzel.

A meghallgatás gyümölcsöző gyakorlásához nem elegendő a visszatükrözést, mint technikát megérteni és begyakorolni. Szükség van egy belső hozzáállásra a vezető részéről. Tiszteletet igényel a diák iránt: úgy kell tekintenie a diákra, mint akiben a Teremtő ajándékából megvan a képesség belső világa áttekintésére, és legtöbb esetben ezen keresztül problémája megoldására is. Tudnia kell, hogy ebben a folyamatban megzavarná őt, ha a vezető kézbe venné a beszélgetés irányítását.

A vezető akkor tud igazán megmaradni a meghallgatás pozíciójában, ha képes a saját felmerülő ötletei, ítéletei ellenére újra meg újra visszatérni a diák belső világának szeretetteljes szemléléséhez. Kilépve önmaga világából érdeklődéssel fordulni a diák benső világa felé: ő a saját szemszögéből milyennek látja és érzi a valóságot?

A visszatükröző meghallgatás „mesterségét” és „művészetét” Jálics Ferenc jezsuita atya hatására kezdtem el tanulni. Tőle hallottam mindent, amit ebben a pontban leírtam. Könyvet is írt erről a témáról,[3] amely számomra alapmű mindenfajta lelkipásztori munkában. E könyvben útmutatást találunk arra is, mit tehetünk azért, hogy egyre inkább képesek legyünk embereket igazán meghallgatni. Például több helyen is hangsúlyozza, hogy mások igazi meghallgatásához ugyanaz a magatartás szükséges, mint a szemlélődő imában az Istenhez forduláshoz, ezért a meghallgatás és a szemlélődő ima gyakorlása kölcsönösen segítik egymást.[4] Érdemesnek tartom még Sean Covey nagysikerű könyvéből is elolvasni a meghallgatásról szóló fejezetet.[5]

e) Saját élményeit elmondva adja át élettapasztalatait

Amíg a diák nem érzi, hogy igazán meghallgatták és megértették, kevésbé szívesen hallgat meg másokat. Amikor viszont azt tapasztalja, hogy az ő személyes élménye érdekel másokat, szívesen befogadja ő is annak élményeit, aki őt meghallgatta.

Minden csoportvezető rendelkezik élettapasztalattal, nem csak az idősebbek. „Kincseinkkel” kellő pillanatban másokat is gazdagíthatunk. Figyeljünk rá, hogy mikor jöhet jól egy diáknak valamely tapasztalatunk megismerése, és mikor válik arra nyitottá! A lelkigyakorlat elsősorban a hittel kapcsolatos tapasztalataink átadására alkalom. Példaként menjünk vissza az előző pont párbeszédének végére:

Nehéz elfogadni magadat ezzel a haraggal.
Igen, de most, hogy beszéltünk róla, máris könnyebb.

A csoportvezető érzékeli, hogy a párbeszéd nyugvópontra jutott. A diák számára és a vezető számára egyaránt világossá vált a diák belső helyzete. A diák jelezte is, hogy könnyebbséget érez. A vezető ezért úgy látja, hogy a diáknak már nincs szüksége további meghallgatásra, viszont segíteni tud neki saját tapasztalatának átadásával. Tegyük fel, hogy a vezető tapasztalta már, hogy haragja és szégyene gyógyulásához hasznos volt azt elmondani egy barátjának és Jézusnak. Az előbbi tulajdonképpen most történt meg a diákkal, a Jézussal való beszélgetés még nem. Ezért így folytatja a beszélgetést:

Szeretném elmondani neked egy tapasztalatomat. Egyszer egy komolyabb betegségből kezdtem felgyógyulni. Váratlanul újra rosszabbodni kezdett az állapotom. Csalódott voltam, nagyon rosszul éreztem magam. Meglepetten vettem észre, hogy Istenre is haragszom. Ekkor így imádkoztam: „Uram, szégyellem, hogy így van, de sajnos az a helyzet, hogy megharagudtam rád. Ebből látszik, hogy nem tudom elfogadni ezt a kis nehézséget. Kérlek, segíts elfogadni a helyzetem.” Ez az ima könnyített a lelkemen. Jézus tudott igazán gyógyítani.
Köszönöm, hogy ezt elmondta. Én is megpróbálok hozzá fordulni.

Figyeljük meg, hogy a vezető pusztán az élményt beszéli el. Nem kell bíztatnia a diákot, maga az elmondott élmény indítja őt elhatározásra. Kevésbé lett volna hatásos pusztán a tapasztalatból levont következtetést elmondania. Pl.: „Tapasztalatom szerint ilyenkor érdemes az embernek Jézussal is megbeszélnie az érzéseit.”

A saját élmény megosztásával szinte egyenértékű lehet, ha a vezető más ember tapasztalatát mondja el. Pl.: „Egyik barátom mesélte…”, vagy: „Egy újságcikkből értesültem róla, hogy…”

Sokszor előfordul, hogy a diák helyzetével kapcsolatban a vezetőnek először nem tapasztalatai jutnak eszébe, hanem elvek, meggyőződések, melyeket valamikor magáévá tett. A fenti példa esetén például ez juthat eszébe: „A harag és a szégyen feloldódásában az imának van legnagyobb szerepe.” Ha ezt a mondatot mondaná a diáknak, akkor ő pusztán tekintélyi alapon tudná elfogadni. Ha viszont talál a tapasztalatai között olyat, ami alátámasztja ezt a meggyőződést, és azt osztja meg vele, azzal értékesebb segítséget nyújt a diáknak.

f) Próbálja együtt látni, amit a diák az egyes gyakorlatokban tapasztalt

Ezt egy példával szeretném szemléltetni:

Tegyük fel, hogy egy Péter nevű diák a fentebb bemutatott képválasztásos feladat alkalmával két olyan képet választ, amely közösséget ábrázol. Az egyiken zuhanó ejtőernyősök láthatók, amikor még nem nyitották ki az ejtőernyőt, és kört alkotva összekapaszkodnak. A másik képen egy röplabdacsapatot láthatunk játék közben. Péter elmondja, hogy a képekről az összjáték, az együttműködés jut az eszébe, és hogy számára nagyon vonzó egymást segítő közösséget látni. Szeretné minél többször tapasztalni az együttműködést másokkal. A csoport később, egy másik gyakorlat alkalmával közösen olvassa a Szentírásból a 122. zsoltárt:

Örvendeztem, amikor azt mondták nekem: *

„Az Úr házába fölmegyünk.”

Íme, már itt is áll a lábunk *

kapuidban, ó, Jeruzsálem.

Jeruzsálem jól megépült város, *

részei szépen egybeillenek.

Oda járnak föl a törzsek, az Úr népének törzsei, †

Izrael törvénye szerint, *

hogy ott az Úr nevének áldást mondjanak.

Mert ott állnak az ítélőszékek, *

Dávid házának székei.

Jeruzsálemre békét esdjetek! *

Béke legyen azzal, aki szeret téged!

Békesség lakozzék falaid között, *

és biztonság bástyáid tövében.

Testvéreim és barátaim miatt így könyörgök: *

„Békesség teveled!”

Istenünk és Urunk háza miatt *

áldást kívánok neked.

Minden diák választ egy sort belőle, amiről úgy érzi, hogy most közel áll hozzá. Péter ezt a sort választja: „részei szépen egybeillenek.” Elmondja, hogy ezt a sort olvasva megjelenik szeme előtt a város egy épülete, melynek kövei rések nélkül illeszkednek egymáshoz, egyik sem áll ki a fal síkjából, és ez nagyon szép így. Szépség és erő sugárzik belőle. A csoportvezetőnek eszébe jut, hogy Péter korábban milyen képeket választott. (Ezt segíti, ha mindenkinek a választott képe az egész lelkigyakorlat idejére ott marad előtte.) Egymással összefüggőnek látja a mostani és a korábbi választást. Erre felhívja Péter figyelmét:

Emlékszel, mit mondtál a képeidről? … Szerinted hogyan függ össze ez a mostani választásoddal?
(Kicsit gondolkodik) … Azt hiszem, úgy, hogy az együttműködés is olyan dolog, amiből szépség és erő sugárzik.
Úgy látszik, mélyen benned van az együttműködés utáni vágy, hiszen most is azzal kapcsolatba hozható sort éreztél közel magadhoz.

Ha a diák nem lát összefüggést a két gyakorlat eredménye között, akkor a vezető elmondhatja, hogy mit gondol, de csak úgy, mint „tippet”, amit a diáknak kell jóváhagynia.

Azt gondolom, hogy azért érdemes együtt látni és együtt láttatni a gyakorlatok alkalmával tapasztaltakat, mert azok egymást sokszor erősítik, mélyítik, másrészt kiegészítik.

A vezetőnek ilyenfajta figyelmét úgy is tekinthetjük, mint az egész lelkigyakorlatra kiterjedő visszatükröző meghallgatást.

Ez a vezetői magatartás is csak lassan, fokozatosan sajátítható el. A csoportvezetőnek nem kell nyugtalankodnia, ha eleinte erre egyáltalán nem tud figyelni.

g) Előfordul, hogy négyszemközt is beszél diákkal

A négyszemközti beszélgetésben a diáknak könnyebb megnyílnia, a vezető pedig jobban oda tud figyelni rá. Általában több idő is áll rendelkezésre. Négyszemközt a visszatükröző meghallgatás hatása még jobban ki tud bontakozni. Az lenne ideális, ha a vezető minden diákkal beszélgethetne négyszemközt is.

A vezető ezért legyen készséges, ha egy diák erre kéri. Ezen kívül próbáljon ráérezni arra, hogy mely diákoknak tudna segíteni egy vele való négyszemközti beszélgetés. Elsősorban arra kell figyelnie, mennyire látja motiváltnak rá a diákot. A motiváltsághoz egyrészt hozzá tartozik, hogy szeretne előre lépni valamiben, pl. megtalálni a hivatását vagy feldolgozni egy szerelmi bánatot. Másrészt megvan már a kellő bizalma a csoportvezetőben. Ha úgy sejti a vezető valakiről, hogy motivált a vele való beszélgetésre, de magától nem meri kérni, akkor jól teszi, ha tapintatosan felajánlja a diáknak a beszélgetést.

A négyszemközti beszélgetések időtartama nagyon változó lehet. Gyümölcsöző lehet már az is, ha pusztán néhány szót váltunk a diákkal személyes témáról. Ugyanakkor előfordulhat, hogy éjszakába nyúló beszélgetésre van szükség (és igény).

h) Elsősorban az imádság erejében bízik a vezetés során

Akármilyen jó a lelkigyakorlat témája, akármilyen változatos módszereket alkalmazunk, bármennyire is jól felkészültek a csoportvezetők, nem garantált, hogy a diákok örömmel, illetve gyümölcsözően fognak lelkigyakorlatozni. Aki már élt át kudarcot ezen a területen, annak számára még természetesebb, hogy Isten szent Lelkéhez könyörög, aki meg tudja érinteni a diákok szívét.

A vezető imádságos lelkülete egyrészt kérő és hálaadó imát jelent a lelkigyakorlat előtt és alatt, másrészt egy szemléletmódot: bízni abban, hogy a diákok igazi vezetője a Szentlélek, a csoportvezető feladata pedig, hogy a Vele való kapcsolatukat segítse. Gondolhatunk Jézus szavára is: „Engedjétek hozzám a gyermekeket!” (Mk 10,14)

i) Maga is végzi a gyakorlatokat

Néhány kivételtől eltekintve a csoportvezető is végzi a feladatokat, és megosztja azzal kapcsolatos tapasztalatait a diákokkal. Így hitelesebben képviselheti azt, hogy ezeket a feladatokat érdemes elvégezni. Ezen kívül példaértékű lehet a diákok számára, ha látják, hogy odaadóan dolgozik, és nyitott az önmagára vonatkozó új felfedezésekre. Adott esetben nem baj, ha hibáit is ki meri mondani. Jó, ha a diákok reális képet kapnak róla. Mindemellett legyen szabad ő is abban, hogy mit mond el szívesen. Ne mondjon el olyan dolgokat magáról, amit a diákok nem tudnának feldolgozni. Pl. nem biztos, hogy egy papnak jó beszélnie hivatásának súlyos kríziséről, vagy egy világi tanárnak házassága válságáról.

Mivel elsődleges feladata nem a lelkigyakorlat végzése, hanem a diákok vezetése, vigyázzon arra, hogy az önmagára való figyelem miatt ne fogyatkozzék meg vezetői munkájának intenzitása. Egy alkalommal, amikor csoportvezetőként magam is végeztem a gyakorlatokat, nehéz érzések jöttek felszínre bennem. Ha csak résztvevő lettem volna, ez nagyon termékenyen folytatódhatott volna. Viszont abban a helyzetben megzavarta a diákok iránti figyelmemet. Szinte leblokkoltam. Szerencsére nem egyedül vezettem a csoportot, és társam a kezébe tudta venni az irányítást. Azóta óvatosabban megyek bele a gyakorlatok végzésébe, csak annyi energiát fordítok rá, amennyit a vezetői pozíció megenged.

Vannak olyan feladatok, amelyhez egy felnőttnek több időre van szüksége, mint egy gyereknek. Ilyen lehet például, amikor egész eddigi életünket tekintjük át valamilyen szempontból. Ezeket érdemes már otthon előre elvégezni. Ilyenkor a közösen végzett gyakorlat alatt felszabadul az energiája arra, hogy többet tudjon segíteni a diákoknak.

[1] Sean Covey: A kiemelkedően eredményes fiatalok 7 szokása, Harmat, Budapest, 2014, 236.

[2] A harag és a szégyen mérgező hatásáról, és a barátokkal való megosztás gyógyító hatásáról lásd: Dennis Linn & Matthew Linn: Az élet sebeinek gyógyítása, Az Emmausz Katolikus Karizmatikus Közösség Marana Tha 2000 Alapítványa, Budapest, (A magyar kiadáson nincs évszám, az eredetit 1978-ban adták ki.) 11-28.

[3] Jálics Ferenc: Testvéreink hite. A meghallgatás csodálatos ereje, Korda Kiadó, Kecskemét, 2014.

[4] A szemlélődő imáról lásd: Jálics Ferenc: Szemlélődő lelkigyakorlat. Bevezetés a szemlélődő életmódba és a Jézus–imába, Manréza – Korda, Kecskemét, 2006.

[5] Sean Covey: A kiemelkedően eredményes fiatalok 7 szokása, Harmat, Budapest, 2014, 225–249.

A visszatükröző meghallgatásról még bőséges irodalom áll rendelkezésre. Pl:

Margaret Ferris: Együttérzés. Lelkigondozói és lelkivezetői alapismeretek keresztény segítők számára. Semmelweis Egyetem – Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány, Budapest, 2004.